Na jó, azért ez durván jó volt

Azt hiszem, a kappadókiai túrával hivatalosan is megvolt a török életérzés. Elmondhatom, hogy ez volt az egyik legszebb hely, ahol jártam, és azt, hogy az egyik, csak a diplomatikus hozzáállás miatt mondom. Az biztos, hogy csak ezért már megérte a szemeszter.

Az útnak hatan vágtunk neki, 3 fiú, 3 lány, mind Erasmusosok. Mivel ennyien egyszerre nem tudtunk stoppolni, három részre szakadtunk, a nemi arányokat a biztonság szempontjából optimalizált utazásnak megfelelően egyenlően elosztva, ergó egy lány sem utazott egyedül, én Terezával, egy jó fej, túrázós cseh fizioterapeuta csajszival stoppoltam együtt. A találkozó múlt szombat reggel volt az egyik autópályafeljárónál, ahol ritka nagy mákunk volt, mert az első sofőr, akire kb. tíz percet vártunk, mint nemsokára kiderült, mindjárt Kayseri-ig ment, ami jelezném, hogy több, mint 750 km-re van, csupán 50 km-re a kappadókiai Göremétől, ahova tartottunk. Az Ankaráig tartó jó hosszú úton jól összebarátkoztunk, Ahmetnek hívták, egy nyílászáró kivitelező cégnek dolgozott, a Volvójában is volt épp egy ablakprofil, sokat mesélt az átlaghoz képest jó, de azért akadozó angollal arról, hogy hol élt, beszélgettünk a törökökről, kiderült, hogy ő is a Yeditepén tanult, meg még egyebekről. Róla van szó:

Már késő délután volt, mire Ankarába értünk, ahol is kiderült, hogy nagyon nagy dugó van Kayseri felé, ezért beugrottuk kajálni egy plázába, amire szintén meghívott minket - megjegyezném, ez az, amiért az ingyen fuvar mellett még megéri stoppolni.
A vacsit kiemelném, mert ez volt az eddigi legjobb kaja, amit idekinn ettem. A neve iskender, ami tükörfordításban csontvázat jelent és vékony főtt marhaszelettel fedett kenyérszeleteket takar paradicsomszósszal és forralt vajjal leöntve, joghurttal tálalva:

Gép újfent nem volt nálam sajnos, ezért a fenti kép megint nem az enyém, de tuti, hogy ilyet bepróbálok még.

A kocsiba visszaülve kiderült, hogy nem nagyon gyorsult a forgalom, ezért Ahmet indítványozta, hogy, mivel már későre járt, aludjunk egy kicsit egy benzinkútnál, amíg kidugul a dugó. Ez meg is történt, 11 körül tovább is mentünk, viszont pár óra múlva megint kezdett bekómálni, ez a rész egy kicsit nyugtalanító volt, mert kérdezgette, hogy be vagyunk-e kötve, biztos, ami biztos, meg majd leragadt a szeme, én is folyamatosan csekkoltam, meg veregettem a vállát, hogy "come on, man, keep up, don't fall asleep", de végül megálltunk egy másik kútnál, ahol már 3-ig aludtunk. Ő hamar bekómált, én nem annyira tudtam kialudni magam kifacsart magzatpózban az anyóson. Viszont miután felébredt, 5-re fennakadás nélkül eljutottunk a kayseri-i buszmegállóig, ahol még aludtunk pár órát, utána kisétáltunk a város szélére és három rövid stoppal eljutottunk Göremébe. Itt a harmadik fuvar volt igazán érdekes, egy darabon egy szikár, szelíd öreg vitt minket a kisbuszával, akiről kiderült, hogy nemhogy angolul beszél, de ráadásul festő, itt él Kappadókiában.
A táj itt folyamatosan változott egyre mesebelibbé, a kőképződmények egészen egyedülállóak voltak, a képeken túl nincs értelme beszélni róluk. Göremében csatlakoztunk a többiekhez, akik idővel szintén mind befutottak. A vasárnapot a kisváros és a környék bejárásával töltöttük - a barlanglakásairól híres Göreme igazi turistafalu, a városihoz képest magasabb, de azért így is elég előnyös áron lehet éttermezni, vásárolni. A helyi szolgáltatóak készségesek, nem (nagyon) tenyérbemászóak, angolul beszélnek, szóval nagyon megéri itt nyaralni, még úgy is, ha az ember velünk ellentétben fizet is a szállásért/utazásért. Vacsira például darált húsos pidét ettem potom 8 TL-ért, aminek a maradványai az alábbi, elmosódott képen látszanak - sajnos a gépem pont lemerült, ezért nem tudtam másikat csinálni. Ez úgy nézett ki, hogy a húsosabbik szeletből szolgáltak fel kb 8-9 darabot, azaz egy rahedlit, alig bírtam megenni. A baloldali szelet egy sima sajtos, amit egy másikunk evett, ami valamivel vastagabb, hús nélkül kapható, de szintén nagyon finom.

Sajnos az éjszakai képek szintén elég bemozdultak lettek, meg néhol belelóg egy-egy képbe a fényképezőzsinór, ezt utólag vettem észre és nem volt kedvem kifotosoppolni, bocsika. Az éjszakát a szabadban töltöttük, hideg volt ugyan, de volt meleg ruhánk. A környék egyik kedvelt turistacsalogatója a hajnali hőlégballonozás, ami egész biztos nagyon szép, azonban elég drága, és sajnos nagyon hangos, így pirkadatkor hangosan bőgő gázlángok hangjára ébredtünk. Az időjárással egyébként egész végig nagyon szerencsénk volt, elkaptuk az utolsó nagyobb októberi meleget, napközben jócskán le is égtem, szóval nem fáztunk, pláne, hogy sokat caplattunk is, csak a végefelé romlott el az idő.
Másnap továbbálltunk Üçhisar felé, ahova egy pár km-es nagyon szép túraösvény vezetett. Üçhisar egy kicsit nagyobb városka, ahol viszont többek között egy barlangba faragott kastély található, persze ennek csak a neve kastély, hegybe vájt járatokat kell elképzelni, aminek a tetejéről ellátni jóóó sokáig.

Tegye fel a kezét, aki a helyi ornamentikákban korai magyar motívumokat vél felfedezni:

Délután továbbstoppoltunk dél felé, Kaymakli volt a következő úticél, ami az "underground city"-ről, azaz a föld alatti városáról híres. Egy isztanbuli házspár vett fel, akik a Bayramot mentek épp ünnepelni a családjukhoz délre. Azért volt velük szerencsénk, mert nem csak hogy megálltak velünk megnézni, kvázi megmutatták a kaymakli-i föld alatti várost, hanem tovább is vittek Derimkuyu-ba, ami a következő úticél volt, mivel itt egy másik, még nagyobb föld alatti alagútrendszer van. Maga a város viszont nem nagy szám, lapos, sivár mezőgazdasági kisváros, és mire odaértünk, már el kellett kezdeni szállást keresni, mert kezdett lemenni a nap. Így kimentünk a város szélére és egy szántóföld mentén, fa alatt vertünk tábort. Nem volt túl sok esemény, csak az tapadó utcagyerekek voltak idegesítőek, mint mindenhol, ahol nincsenek turistákhoz szokva és jönnek kóstolgatni az embert, akár nem is feltétlen rossz szándékkal. Valamint, mivel a Bayram áldozati ünnep, sok levágás utáni állatbelsőséget láttunk a földeken, úgy ahogy van, otthagyva, egészben. Legalább kajára nem kellett költeni, hahahahahahaha.

Másnap visszamentünk és megnéztük a rendszert, elég érdekes volt, 8 emelet mélyen kaotikusan egymásba nyúló szűkülő-táguló kőfolyosórendszerek, amit támadás elleni fedezék gyanánt vájtak annak idején az elődök. Itt nem fotóztam, mert nem meglepő módon elég kevés fény volt, így sokat kell tötymörögni a fényképezéssel - itt amúgy sem annyira a látvány, mint inkább a terjedelem ténye a lenyűgöző, amit a képek amúgy sem tudnak visszaadni.

A következő állomás az Ihlara (ejtsd: Öhlara) völgy volt, ide szintén stoppolni kezdtünk, szintén csoportokra szakadva. Egy darabig gond nélkül elvittek kettőnket, viszont egy pár kilométert sétálnunk kellett, és ahogy a képek is mutatják, itt a tájnak nem sok arca volt, a csörgőkígyók hiánya választotta csak el a vadnyugattól. Meg mondjuk a mecsetek a háttérben. Azonban egy idő után mégis megállt egy kocsi, és egy stopposok számára igen ritka élményben volt részünk, azaz hogy két nő vett fel egy kendős nénivel a hátsó ülésen. Ők vittek el a völgybe, ami szintén egészen elképesztően gyönyörű volt, más jellegű növényvilággal, végigfutó patakot szegélyező sziklafalakra néző ösvényen sétáltunk végig, ami a vége felé egy eszetlen szép tisztásba torkollt. Útközben végig találhatóak barlanglakások és itt-ott egy szakrális hely is, ahol még szőnyeg is van, nagyon szép puritán módon kifaragott nyílásokkal, vájatokkal.
Ez volt talán a legautentikusabb éjszaka, amit itt töltöttünk, élesben megélve a hajdaniak életvitelét, patakban mosdva, a szélcsendes barlangba besütő napfényre kelve. Este tüzet is raktunk egy másik barlangban, hogy ne legyen minden füstszagú, ez jól is jött, mert nem nagyon tudom elképzelni, hogy nem kaptak kémény híján igen gyorsan füstmérgezést, hacsak nem a barlangon kívül csinálták, mi ezt azonban nem akartuk, mert nem akartunk senkit esetleg odavonzani, amire mondjuk kis esély volt, mert egy lélek sem járt arra késő este a vaksötétben.

Azonban másnap már vissza kellett indulni, ezért a völgyből kiérve két falun végigsétáltunk, majd újra szétválva elkezdtünk stoppolni. Először Aksaray-ig vittek el, 60 km-re, majd onnan Ankaráig, 250 km-re. Ez már kicsit nyűgös volt, mert mindketten fáradtak voltunk ahhoz, hogy toleráljuk a jószándékú, de kicsit egyszerű, bárgyú viccelődéseket, amiket nem is nagyon értettünk. Ankarából még megpróbáltunk aznap továbbstoppolni, de fáradtak voltunk, nem találtunk jó helyet se és az idő is kezdett romlani, ezért úgy döntöttünk, az utolsó szakaszra megérdemeljük a busz luxusát. Így elmentünk a buszállomásra, magamban reménykedtem, hogy délután 5 után indulnak még buszok Isztambulba, hát bőven, pont elkaptunk egyet, ami 10 perc múlva indult és nyamvadt 35 TL-ért este 11-re már haza is hozott minket. Meglepett a szolgáltatás nívója, ezért a pénzért még tévé is volt a buszon, amit csak azért említek, mert így volt alkalmam belenézni a török szórakoztató médiába is; elmondható, hogy igencsak agymosott, szivárványszínű sztorikkal machinálnak, műfaj terén van minden, komikum, akció, romantika, de a dramaturgia elég bárgyú, hat óra alatt láttam a török Drakula kalandjait a modern Isztambulban, török álwesternben török birkózást, ambíciózus török fiatalok férfiak és török nők kiképzését a török űrprogramban, török sisakjukon büszkén viselve a török zászlót. Ráadásul a jelek szerint a médiában nem jeleníthető meg dohányáru, ezért a cigis jelenetekben a török logika szerint a dohányzók kezét nemes egyszerűséggel kihomályosítják, aztán csak füstöl ott valami a kezéből, az már tökmindegy. Vicces.

Történt ez tegnap, azóta itthon vagyok, pihenek, mosok, mert hát víz nem nagyon ért ezalatt a hét alatt, meg rajzolgatok, mert sajnos jövő hétre valamit azért muszáj felmutatni. Jó tapasztalat volt ez, nemcsak a látottak miatt, az ember önmagát is jobban megismeri, meg aztán a világot is, szóval kaptam arcba az élet iskoláját ezalatt az egy hét alatt rendesen.